Retropol Kávéház

A csütörtök este kezdődött taxisblokáddal kapcsolatban a közvélemény vasárnapra egyre határozottabban helyezkedett a "akárhogyan is, de egyezzenek meg már végre" álláspontra.

Lassan üzemelni kezdett a rendkívüli eseményektől lényegében lefagyott kormány. Az ország közvéleményénak "megfelelő" irányba alakítását célozta a szombat délutántól kibontakozó kommunikációs offenzíva, amelynek része volt a szombat délutánra, állami hírközlő csatornákon szervezett kormánypárti tüntetés, az országos rendőrfőkapitány szombat esti keménykedő nyilatkozata, majd annak elsimítása, a taxisok megosztásának kísérlete is.

Vasárnap megjelent a markánsan kormánypárti Pesti Hírlap különszáma, bizonyos Bencsik András felelős szerkesztővel. Benne rövid leírás a roppant fegyelmezett kormánypárti tüntetőkről, pártok nyilatkozatai, Király Zoltán MDF-es képviselő a nemzeti egységkormány mellett, Demszky Gábor főpolgármester-jelölt szerint az erőszak nem megoldás, illetve helyszíni riportok. Nagy példányszámban nyilvánított véleményt Callmeyer Ferenc magánszemély, a nyolcvanezer márkás Mercedes-taxik tulajdonosainak szemérmetlen demonstrációjáról. Szükségét érezte a Fiatal Katolikusok Lapja is, hogy különszámában a taxisoknak adott borravaló felszámolására és a számlakérésre hívjon fel.

Megjelent továbbá a Beszélő különszáma. Benne cikk a kormány hazárdjátékáról a költségvetéssel, merthogy nem a helyhatósági választások előtt emeltek benzinárat, az MDF jogi bizottságának szakvéleménye a taxisok által elkövetett bűncselekmények büntetési tételeiről.

Vasárnap újra a nyakamba vettem a várost, bár igazat megvallva nem számítottam rá, hogy bármi újdonságot, érdekességet fogok látni. Rajtam is erőt vett egyfajta fásultság, ami egyébként a blokádon éjszakázó taxisokat, teherfuvarozókat, valamint a közvéleményt is jellemezni kezdte. A szemek egyre karikásabbak lettek, a vitatémák elfogytak, az érvkészletek kimerültek, a hangulat romlott, egyedül az elszántság maradt meg.

Tulajdonképpen nem is láttam semmi újat szombatkoz képest. Begyűjtöttem a városban a kommunikációs hadviselés rekvizítumait, és hazamentem. Egy darabon egy taxit stoppoltam le, az illető nem kért pénzt a pár kilométeres útért, mert ő is arra ment.

Az MDF még egy töntetést verbuvált maga mellett vasárnap délutánra, aztán vasárnap késő estére véget is ért a blokád. Számomra és osztálytársaim számára azonban még a hétfői nap is a blokád jegyében telt. Erről szól a következő bejegyzés, ami az utolsó lesz a taxisblokáddal foglalkozók közül.

Párás, ködös, borult reggellel köszöntött be 1990. október 27-e, szombat, a taxisblokád második napja. Már ha a csütörtöki, nem teljes napot nulladik napnak tekintjük, mint azt a fesztiválok világában szokás.

A lakosság szimpátiája a taxisok iránt ugyan nem csökkent, de ritkultak ennek a látványos megnyilvánulásai, a torlaszokhoz vitt, friss sütemények, szendvicsek, forró teák. November elseje ekkoriban még nem számított munkaszüneti napnak, így sokan ezen a hétvégén, közvetlenül a halottak napja előtt tevezték felkeresni a távoli temetőkben nyugvó rokonaik sírját. A közúti közlekedés országos megbénulása miatt ez általában nem volt megvalósítható.

A közhangulatban (ahogy én érzékeltem, természetesen), megjelent és folyamatosan erősödött a megegyezés igénye. A pénteki munkanap ellehetetlenülését még a legtöbben mosolyogva fogadták, de senkinek nem volt ínyére egy elhúzódó, bizonytalan kimenetelű blokád.

Pénteken viszonylag hamar kiderült az is, hogy a kormány nem próbálja meg erőszakkal, a karhatalmat igénybe véve rendezni a helyzetet. Nekem már az is furcsa volt, hogy egyáltalán eszükbe jutott, de mind az események szereplői, mind a közvélemény határozottan elutasította az erőszakot. Ezen a szombaton került nálam pozitív szereplőként leltárba Göncz Árpád köztársasági elnök, miután megtudtam, hogy a honvédség főparancsnokaként megtiltotta a katonák bevetését. Sok évvel később egyébként az Alkotmánybíróság úgy döntött, hogy ehhez nem volt joga. Tiszta szerencse, hogy az alkotmánybírák sosem kapkodják el a munkát.

A kora délutáni órákban a belváros felé indultam, feltérképezni a viszonyokat. Fényképezőgépet is vittem magammal, ekkor készültek azok a képek is, amikkel a blokád csütörtöki és pénteki napjáról szóló bejegyzést illusztráltam.

Sem a Szabadság-hídnál, sem az Erzsébet-hídnál nem volt nyoma a tegnap tapasztalt majálishangulatnak. A zordabb idő a torlaszokon éjszakázó taxisokat is morcosabbá tette, a lakosság számára tovatűnt az újdonság varázsa, a rendkívüli esemény érdekessége. Folyamatos, apró konfliktusokat szült a helyzet, amikor az egyik állampolgár önkényesen eldönti, hogy a másik állampolgár átmehet-e a hídon.

A torlaszokon mindig átengedték a mentőket, rendőröket, tűzoltókat, üzemanyagszállító kocsikat, sőt, általában a külföldi turisták helyzetét is igyekeztek megkönnyíteni. De már határesetnek számított az a Barkas, ami egy szélvédőre tett felirat szerint élelmiszert szállított, de a vezetője nem volt hajlandó megmutatni a rakományt. Némi vita után őt átengedték. Átengedték azt a kispolszkit is, akinek a vezetője egy nagy zsák kukoricapelyhet erősített a tetőcsomagtartóra, és így álcázva magát élelmiszerszállítónak, szabadon akart közlekedni a városban.

Sikerült begyűjteni az előző napon kiszórt röpcédulákból néhány példányt, és tudtam venni a Népszabadság szombat délután megjelent rendkívüli kiadásából is egyet (a bejegyzésben szereplő minden újságcikk ebből való, tessék rákattintani, úgy olvasható). Fényképeztem blokádot a Szabadság-hídnál, az Erzsébet-hídnál, meg egy magányos tüntetőt az Árpád-hídnál, aki a blokád, mint erőszak ellen tüntetett.

Valahol a városban egy élelmiszerbolt előtt álló tömött sort kaptam lencsevégre. Nagyon boldog voltam a magam tizenhat évével, szinte haditudósítónak éreztem magam néhány pillanatig. A lázadó ország fővárosában a nép kétségbeesetten áll a végeláthatatlan sorban az üres élelmiszerbolt előtt, még reménykednek, hogy lesz kenyér, de lehet, hogy éhesen kell hazalopakodniuk a veszélyes utcákon. Tisztára ötvenhat. Aztán észrevettem, hogy az a bizonyos lencsevégre kapott sor az élelmiszerbolt melletti totózóhoz áll...

A Parlament előtti téren várakozó taxisok élénk eszmecserét folytattak a járókelőkkel, akik itt sokkal többen járókeltek, mint más torlaszoknál a városban. Egy széles taglejtésekkel magyarázó taxis éppen azt ecsetelte, hogy a benzin árának emelése mindenhova begyűrűzik, így aztán fel fogják emelni mindennek az árát, és lehet, hogy ennek a gyereknek a szülei (és itt rám mutatott) idén még meg tudták venni ezt a cipőt (és itt a az én cipőmre mutatott), de jövőre már nem fogják tudni. A váratlanul rám szegeződő figyelem némileg megzavart, de azért igyekeztem illedelmesen és szomorú arccal bólogatni a tízfőnyi közönség felé.

Különben a taxisnak igaza lett, mert éppen a legkényelmesebb cipőm, egy fehér NDK sportcipő volt rajtam, amire azóta is emlékszem. És egy évvel később már valóban nem tudtak volna ilyen cipőt venni nekem a szüleim, mert megszűnt az NDK.

Kicsivel később a Parlament előtti térre érkezett az a többezer fős kormánypárti tömeg, amit az MDF az akkor még monopolhelyzetben lévő állami televízió segítségével trombitált össze. Ez a tömeg az akkor megszokottnál sokkal agresszívebbnek tűnt. Fel is merült bennem, hogy talán felelőtlenség a dühödt tömeget az ott álldogáló taxisok és barátaik felé engedni, de titkon abban reménykedtem, hogy láthatok esetleg egy igazi tömegverekedést is, élőben. Aztán verekedés nem lett, ami a legkisebb mértékben sem múlott a rendőrökön vagy a tüntetés szervezőin. Tömegverekedés helyett láttam viszont egy részeg MDF-es minisztert integetni a Parlament ablakából. Nem esett ki, pedig nagyon szurkoltam neki.

A tüntetés résztvevői úgy általában közlékeny hangulatban voltak. Az olyan érdeklődő fiatalokkal, mint én meg különösen szívesen osztották meg a gondolataikat. Az egyik tüntető hölgy például azt bizonygatta, hogy mennyire eszes nép a magyar, hiszen a Sat1-en rendszeresen néz egy vetélkedőműsort (később nálunk is futott Szerencsekerék címmel), ahol gyakran már rég tudja a megfejtést, pedig alig tud németül, a német anyanyelvű játékos pedig még sorra találgatja a betűket.

Felizzott az én nemzeti büszkeségem is. Lám-lám, milyen eszes és művelt a mi népünk, a német játékos még sorra találgatja a betűket a Sat1 vetélkedőműsorában, amikor nálunk a fekete bőrcipőhöz fehér frottírzoknit húzó, fröcsögve komonistázó és affektálva szalonzsidózó, lepukkant úriasszony is tudja a megoldást, pedig alig tud németül. Aztán később jöttem rá, hogy a játék szabályai szerint annál többet nyer a játékos, minél több betűt talál el, tehát érdemes még akkor is találgatni a betűket, amikor már rég tudja a megoldást.

A kormánypárti tüntetés vége felé beesteledett, nagyon hideg is lett. Úgyhogy elindultam hazafelé, hogy az esti Híradóból megtudjam, vajon kell-e hétfőn iskolába menni. A vasárnapi történésekről a következő bejegyzésben lesz szó.

1990. október 26-án, pénteken reggel kaján vigyorral az arcán ment iskolába egy másodikos gimnazista, .Iván. Az egyébként sem túl megerőltető pénteki tanítási nappal kapcsolatban biztosra lehetett venni, hogy az események miatt itt érdemi tanítás nem lesz. A helyzet rendkívüliségét tovább erősítette bennem a reggeli Bocskai út látványa: mozdulatlan, tömött kocsisor két sávon a Petőfi híd felé, benne számos kamion. És tiszta levegő.

Az iskolában az órák megtartottsági mutatója az előzetes várakozásaimnak megfelelően alakult: mindegyik elmaradt. A világtörténelemben valószínűleg még nem volt olyan gimnazista osztály, ami egy ilyen helyzetet ne tudott volna korrektül kezelni: mi afféle csiklandós izgalommal tárgyaltuk az eseményeket, a rádiós walkman-ek tulajdonosai meg szorgalmasan hallgatták a híreket.

Az osztályban a politikai nézetek megoszlása nagyjából leképezte az országos helyzetet. Voltak néhányan emdéefesek, akik - nyilván elsősorban családi indíttatásból - rokonszenveztek az MDF-kormánnyal, így némi lelkiismeretfurdalással tudtak csak örülni a rendkívüli helyzetnek. A velük szemben álló fideszesek és eszdéseszesek viszont felhőtlenül élvezték a felfordulást, a "történelmi" eseményeket, aminek mi is részesei lehettünk: a mi kis ötvenhatunkat. Az osztály számszerű többsége egyébként pártpolitikailag semleges maradt, de legalábbis nem nyilvánított határozott véleményt. Ők elsősorban a tanítási órák elmaradásában, másodsorban az alacsony benzinárakban voltak érdekeltek.

A negyedik órát követően, dél körül kihirdették az iskolában, hogy mára vége a tanításnak. Hozzátették, hogy mindenki menjen haza, bár pontosan tudták, hogy egy valamirevaló gimnazista ilyenkor nem haza megy, hanem blokádot nézni. Mint később ismerőseim beszámolóiból kiderült, más helyeken a tanítási idő végéig, sőt néhol azon túl is benntartották a diákokat az iskolában, mert tartottak tőle, hogy a szabadjára engedett diáksereg valami balhéba keveredik. Tőlünk a diákság érdeklődő tagjai kisebb csapatokba verődtek, és a közeli Szabadság-híd felé vették az irányt.

A hídon egy kései majális hangulata fogadott. Az úttorlaszt fenntartó taxisok vidáman sütkéreztek egyrészt az őszi napsütésben, másrészt a nagy számban odalátogató állampolgárok feléjük sugárzó rokonszenvében. Az egyik cukrászdából például egy négyzetméternyi frissen sült fánkot küldtek a taxisoknak, amit ők részben megettek, részben a járókelőknek osztogattak el. Mi természetesen ebben az összefüggésben járókelőknek tekintettük magunkat. Az emberek a hídon ráérősen beszélgettek, politizáltak. Akkor még nyoma sem volt az efféle állampolgári politizálások acsarkodó, hit- és gyűlöletalapú hangvételének, támadó szellemének, ami mára annyira jellemzővé vált.

A Szabadság-híd pesti hídfőjénél egy hatvan év körüli néni szórta az igét a körülötte állóknak. Külseje, hanglejtése a logopédusnő figurájára emlékeztetett, a Tanú című filmből. Nos, a villamos síneken állva, a soron következő tételmondatát még nagyobb átéléssel kívánta elmondani, ezért tekintetét az ég felé fordította, ujjával fölfelé mutatott, és így szólt: "Mindenért a felsővezeték a hibás!".

Éktelen röhögés volt a válasz erre az ott lebzselő csapatnyi farmerkabátos gimnazistától. A néni zavartan magyarázta, hogy természetesen felsővezetés-t szeretett volna mondani, de akkor már mindegy volt. Egy pillanat alatt szertefoszlott minden tekintélye. Néhány lelkes gimnazista még elítélő kijelentésekkel tett a 47-es villamos felsővezetékére, ami ugye mindenről tehetett.

Lassan beesteledett, én is hazafelé vettem az irányt. Otthon némi aggodalom kerítette a hatalmába a családot, mert anyukám nem került elő este hétig, holott négy buszmegállónyira dolgozott a lakásunktól és legkésőbb négykor végzett. Mobiltelefon természetesen még nem volt (hátha olvassák a bejegyzést 15 év alattiak). Amikor végre holtfáradtan hazaért, beszámolója egy fontos gondolatot ültetett gimnazista agyamba.

Szóval az történt vele, hogy éppen arra a pénteki napra készült el az öcsém szemüvege, amit az Astoriánál kellett átvenni, az optikusnál. Taxisblokád ide vagy oda, az ilyen anyai feladatokkal kapcsolatban sosem ismert tréfát, így fel sem merült benne, hogy az a szemüveg esetleg ráér hétfőig. Ezért begyalogolt a Belvárosba, majd vissza, ami úgy tíz-tizenkét kilométer a BKV útvonaltervezője szerint. Hazafelé jövet, az Erzsébet-hídon röplapokat szórtak mellette. Pontosan tudta, hogy a nagyobbik fiacskája (.Iván) bő egy éve gyűjti az ilyen politikai témájú kordokumentumokat, mégsem hozott egyet sem.

Hogy miért? Mert félt. Attól félt, hogy amikor fölveszi a röpcédulát a földről, vagy valaki meglátja a kezében, akkor esetleg beleköt az egyik rosszarcú figura az ott álldogálók közül. Ott értettem meg, hogy a helyzetet mégsem fogta fel mindenki olyan lazán, mint én a gimnazista haverjaimmal. És akik aggódni kezdtek például az Árpád-hídnál lezajlott rendőri erődemonstráció hallatán, azok nem kevesebbet tudtak nálam, hanem többet. 

Végül másnap bementem a városba nézelődni, és bőven sikerült szerezni azokból a röpcédulákból is. De ez már a következő bejegyzés témája.

1990. október 25-e csütörtöki nap. Az éppen több, mint egy éve kikiáltott Magyar Köztársaság polgárainak életét irányító törvényeket egy hat hónapja megalakult parlament hozza, azok végrehajtásáról egy öt hónapja hivatalban levő kormány gondoskodik. A demokrácia helyi szintjén, a településeken a két hete lezajlott helyhatósági választásokon győztes képviselők vagy a testületeket alakítják, vagy azon törik a fejüket, hogy kit válasszanak polgármesterré.

A Magyar Köztársaság kormányfője két napja kórházban van, egy napja egy műtétet is végrehajtottak rajta. A kormányszóvivő szerint csak egyszerű kivizsgálásra ment be, ami már régóta esedékes, és nem igaz, hogy emiatt halasztották el izraeli útját, mert annak egyébként sem volt még pontosítva az időpontja, dehogy is.

A kormányülést követő sajtótájékoztatón, az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium szóvivője bejelenti, hogy a kormány másnap 0 órától a benzin árát 65 százalékkal, a gázolaj árát 90 százalékkal felemeli. A nagymértékű áremelés hírére a lakosság hűvös profizmussal reagál és azonnali gyors felvásárlásba kezd. Hosszú sorok kígyóznak a benzinkutaknál, hogy még éjfél előtt tankoljanak, amennyit csak lehet. Este néhány száz taxis eltorlaszolja Budapest hídjait és stratégiai fontosságú közlekedési csomópontjait. A blokád vidéki városokra is kiterjed. Ezzel kezdetét veszi a bő három napig tartó lázas állapot, a taxisblokád.

Akkor, csütörtök este a gimnázium dísztermében rendezett színházi előadásról tartottam hazafelé. A Tétényi út és a Hamzsabégi út kereszteződésénél levő Shell-kútnál arra lettem figyelmes, hogy megkezdődik az a benzinért álló autósor, ami csak három megállóval odébb, a Szakasits Árpád út (ma Etele út) kereszteződésénél ér véget. Őszintén sajnáltam azokat, akik nem fognak sorra kerülni az éjfélig hátralévő két óra alatt.

Hazaérve kiderült, hogy a nap folyamán apám is értesült az áremelésről. Mégpedig időben, mert munka közben szinte folyamatosan rádiót hallgat, azóta is. A fent már említett hűvös profizmus nála biztos gyakorlati érzékkel egészült ki. Az autóval történő reménytelen sorbanállás helyett a benzinkút közvetlen közelében leparkolt, majd gyalog megközelítve a kutat, a kezelőjét együttműködésre bírta. Ezt követően két húszliteres kanna segítségével kétszáz liter benzint halmozott fel egy hordóban: ezzel telt a délutánja. 

A blokádról szóló híreket és híreszteléseket nagy izgalommal fogadtam, de valahogy hittem is benne meg nem is. A közhangulat akkoriban nagyon erősen elutasította az erőszakot, és úgy általában mindent, amiből lövöldözés lehet, vér folyhat, pincébe kell menni, vagy bármilyen módon problémát okozhat a politikai széljárás akármilyen fordulatát követően is. Hihetetlennek tűnt, hogy tényleg blokád lesz. De lett.

A blokád kezdetéről a másnap reggel megjelenő újságok még csak roppant szűkszavúan tudtak írni. Október 26-án, péntek reggel iskolába igyekezvén mozdulatlan, tömött, kamionokkal gazdagon tűzdelt autósor várakozott és szokatlan csend honolt a Bocskai úton. Ahol máskülönben fél Európa kamionforgalma haladt át akkoriban, mert az M0 még alig létezett, nem ért el az M1-esig.

A pénteki nap történéseiről a következő bejegyzésben lesz szó.

Az 1990-es választásokon a Magyar Szocialista Párt helyzete csöppet sem volt irigylésre méltó. Boldog-boldogtalan, stílusos-stílustalan rajtuk köszörülte a nyelvét, a tucatszámra alakuló új pártok közül amelyiknek épp nem volt érdemi mondanivalója, az köpött egyet a komonisták felé verbálisan.

A szocialista jelöltek egyéniben az esélytelenség nyugalmával indulhattak. Markos György színész, humorista (Alfonzó fia) például Budapest 15. számú választókerületében próbálkozott, és ért el 12%-os eredményt.

Mint azóta kiderült, a budapesti 15. választókerületben, a Gellérthegyen és környékén markánsan jobboldali népesség lakik. Itt még az 1994-es választásokon is jobboldali jelölt győzött, az aktuális jobbszél pedig rendre az országos átlag kétszeresét produkálja.

Ezt azonban 1990-ben még nem lehetett tudni. 1990-ben tulajdonképpen még semmit sem lehetett tudni. Ekkor a pártok még nem dolgozhattak a korábbi szabad választások adataival, mert azok harminc évnél is régebbiek voltak. Ekkor még gyerekcipőben járt Magyarországon a közvéleménykutatás, mint szakma. Nem lehetett tudni, hogy a választók az egyéni jelöltek esetén mennyire fogják a jelölt személyét figyelembe venni és mennyire az őt indító pártot. Sőt, azt sem lehetett tudni, hogy a választók leadott szavazatai mire elegendőek és mire nem, azaz mit dob ki magából a frissen kidolgozott, egyébként elég bonyolultra sikeredett választási rendszer.

Markos György a kampány utolsó napjára, a választások vasárnapját megelőző péntek estére "önálló estet" hirdetett meg Nádas Györggyel közösen. Én egészen véletlenül, kezdés előtt fél órával, egy szórólapról értesültem az eseményről. Akkoriban egy Markos-Nádas est igazán jó ajánlatnak számított (pláne ingyenesen), úgyhogy beültem rá.

Éppen tegnap este ultiztunk azokkal a cimboráimmal, akikkel annak idején, gimnazistaként ezt az egész plakátgyűjtéses-rendezvénylátogatásos vonalat követtük, és a készülő poszt miatt szóba került az az este. Eredetileg úgy emlékeztem, hogy ezen egyedül voltam, de kiderült, hogy másodmagammal. Mármint a kis csapatunkból. A rendezvényre úgy 100-150 főnyi közönség ment el, csodálkoztam is, hogy ennyien kíváncsiak egy szocialista jelölt bemutatkozására 1990-ben.

Az estre Nádas György valami miatt nem jött el. Markos önállóan is egészen vállalható műsort adott elő, vélhetően rögtönzött. El kellett dolgoznia a közönség hiányérzetét Nádas miatt, kezdenie kellett valamit azzal a meglepetéssel, hogy a hagyományos választási gyűlés kereteitől lényegesen eltérően egy humorestre ültek be. Az esten politikáról nem sok szó esett. Markos Györgyöt azóta is pozitív szereplőnek tartom, még Alfonzó is büszke lehetne rá.