Párás, ködös, borult reggellel köszöntött be 1990. október 27-e, szombat, a taxisblokád második napja. Már ha a csütörtöki, nem teljes napot nulladik napnak tekintjük, mint azt a fesztiválok világában szokás.

A lakosság szimpátiája a taxisok iránt ugyan nem csökkent, de ritkultak ennek a látványos megnyilvánulásai, a torlaszokhoz vitt, friss sütemények, szendvicsek, forró teák. November elseje ekkoriban még nem számított munkaszüneti napnak, így sokan ezen a hétvégén, közvetlenül a halottak napja előtt tevezték felkeresni a távoli temetőkben nyugvó rokonaik sírját. A közúti közlekedés országos megbénulása miatt ez általában nem volt megvalósítható.

A közhangulatban (ahogy én érzékeltem, természetesen), megjelent és folyamatosan erősödött a megegyezés igénye. A pénteki munkanap ellehetetlenülését még a legtöbben mosolyogva fogadták, de senkinek nem volt ínyére egy elhúzódó, bizonytalan kimenetelű blokád.

Pénteken viszonylag hamar kiderült az is, hogy a kormány nem próbálja meg erőszakkal, a karhatalmat igénybe véve rendezni a helyzetet. Nekem már az is furcsa volt, hogy egyáltalán eszükbe jutott, de mind az események szereplői, mind a közvélemény határozottan elutasította az erőszakot. Ezen a szombaton került nálam pozitív szereplőként leltárba Göncz Árpád köztársasági elnök, miután megtudtam, hogy a honvédség főparancsnokaként megtiltotta a katonák bevetését. Sok évvel később egyébként az Alkotmánybíróság úgy döntött, hogy ehhez nem volt joga. Tiszta szerencse, hogy az alkotmánybírák sosem kapkodják el a munkát.

A kora délutáni órákban a belváros felé indultam, feltérképezni a viszonyokat. Fényképezőgépet is vittem magammal, ekkor készültek azok a képek is, amikkel a blokád csütörtöki és pénteki napjáról szóló bejegyzést illusztráltam.

Sem a Szabadság-hídnál, sem az Erzsébet-hídnál nem volt nyoma a tegnap tapasztalt majálishangulatnak. A zordabb idő a torlaszokon éjszakázó taxisokat is morcosabbá tette, a lakosság számára tovatűnt az újdonság varázsa, a rendkívüli esemény érdekessége. Folyamatos, apró konfliktusokat szült a helyzet, amikor az egyik állampolgár önkényesen eldönti, hogy a másik állampolgár átmehet-e a hídon.

A torlaszokon mindig átengedték a mentőket, rendőröket, tűzoltókat, üzemanyagszállító kocsikat, sőt, általában a külföldi turisták helyzetét is igyekeztek megkönnyíteni. De már határesetnek számított az a Barkas, ami egy szélvédőre tett felirat szerint élelmiszert szállított, de a vezetője nem volt hajlandó megmutatni a rakományt. Némi vita után őt átengedték. Átengedték azt a kispolszkit is, akinek a vezetője egy nagy zsák kukoricapelyhet erősített a tetőcsomagtartóra, és így álcázva magát élelmiszerszállítónak, szabadon akart közlekedni a városban.

Sikerült begyűjteni az előző napon kiszórt röpcédulákból néhány példányt, és tudtam venni a Népszabadság szombat délután megjelent rendkívüli kiadásából is egyet (a bejegyzésben szereplő minden újságcikk ebből való, tessék rákattintani, úgy olvasható). Fényképeztem blokádot a Szabadság-hídnál, az Erzsébet-hídnál, meg egy magányos tüntetőt az Árpád-hídnál, aki a blokád, mint erőszak ellen tüntetett.

Valahol a városban egy élelmiszerbolt előtt álló tömött sort kaptam lencsevégre. Nagyon boldog voltam a magam tizenhat évével, szinte haditudósítónak éreztem magam néhány pillanatig. A lázadó ország fővárosában a nép kétségbeesetten áll a végeláthatatlan sorban az üres élelmiszerbolt előtt, még reménykednek, hogy lesz kenyér, de lehet, hogy éhesen kell hazalopakodniuk a veszélyes utcákon. Tisztára ötvenhat. Aztán észrevettem, hogy az a bizonyos lencsevégre kapott sor az élelmiszerbolt melletti totózóhoz áll...

A Parlament előtti téren várakozó taxisok élénk eszmecserét folytattak a járókelőkkel, akik itt sokkal többen járókeltek, mint más torlaszoknál a városban. Egy széles taglejtésekkel magyarázó taxis éppen azt ecsetelte, hogy a benzin árának emelése mindenhova begyűrűzik, így aztán fel fogják emelni mindennek az árát, és lehet, hogy ennek a gyereknek a szülei (és itt rám mutatott) idén még meg tudták venni ezt a cipőt (és itt a az én cipőmre mutatott), de jövőre már nem fogják tudni. A váratlanul rám szegeződő figyelem némileg megzavart, de azért igyekeztem illedelmesen és szomorú arccal bólogatni a tízfőnyi közönség felé.

Különben a taxisnak igaza lett, mert éppen a legkényelmesebb cipőm, egy fehér NDK sportcipő volt rajtam, amire azóta is emlékszem. És egy évvel később már valóban nem tudtak volna ilyen cipőt venni nekem a szüleim, mert megszűnt az NDK.

Kicsivel később a Parlament előtti térre érkezett az a többezer fős kormánypárti tömeg, amit az MDF az akkor még monopolhelyzetben lévő állami televízió segítségével trombitált össze. Ez a tömeg az akkor megszokottnál sokkal agresszívebbnek tűnt. Fel is merült bennem, hogy talán felelőtlenség a dühödt tömeget az ott álldogáló taxisok és barátaik felé engedni, de titkon abban reménykedtem, hogy láthatok esetleg egy igazi tömegverekedést is, élőben. Aztán verekedés nem lett, ami a legkisebb mértékben sem múlott a rendőrökön vagy a tüntetés szervezőin. Tömegverekedés helyett láttam viszont egy részeg MDF-es minisztert integetni a Parlament ablakából. Nem esett ki, pedig nagyon szurkoltam neki.

A tüntetés résztvevői úgy általában közlékeny hangulatban voltak. Az olyan érdeklődő fiatalokkal, mint én meg különösen szívesen osztották meg a gondolataikat. Az egyik tüntető hölgy például azt bizonygatta, hogy mennyire eszes nép a magyar, hiszen a Sat1-en rendszeresen néz egy vetélkedőműsort (később nálunk is futott Szerencsekerék címmel), ahol gyakran már rég tudja a megfejtést, pedig alig tud németül, a német anyanyelvű játékos pedig még sorra találgatja a betűket.

Felizzott az én nemzeti büszkeségem is. Lám-lám, milyen eszes és művelt a mi népünk, a német játékos még sorra találgatja a betűket a Sat1 vetélkedőműsorában, amikor nálunk a fekete bőrcipőhöz fehér frottírzoknit húzó, fröcsögve komonistázó és affektálva szalonzsidózó, lepukkant úriasszony is tudja a megoldást, pedig alig tud németül. Aztán később jöttem rá, hogy a játék szabályai szerint annál többet nyer a játékos, minél több betűt talál el, tehát érdemes még akkor is találgatni a betűket, amikor már rég tudja a megoldást.

A kormánypárti tüntetés vége felé beesteledett, nagyon hideg is lett. Úgyhogy elindultam hazafelé, hogy az esti Híradóból megtudjam, vajon kell-e hétfőn iskolába menni. A vasárnapi történésekről a következő bejegyzésben lesz szó.