Retropol Kávéház

A címben szereplő jelmondatot 1990-ben találta ki a Fidesz valamelyik propagandistája, barátja vagy üzletfele, iránymutatásul a felajzott tömegeknek, akik ott álltak a parlamenti választások két fordulója között, szavazásra készen, és nem tudták, mit kell tenni.

A egyébként a Roxette egyik 1988-as, fideszes kampánydalként is használt számára rímelő jelmondat parafrázisa. Először ugye a szívre kellett hallgatni és a Fideszre szavazni, majd a Fideszre hallgatni és az SZDSZ-re szavazni. A nép egyébként folytatta a sort, és legközelebb, az őszi helyhatósági választásokon az SZDSZ-re hallgatott, és arra szavazott, akire ők mondták.

A nagy SZDSZ (21%) és a kicsi Fidesz (9%) tagjai akkor, 1990-ben még jó barátok voltak. Egy kupicából cseresznyéztek, meghívták egymást a sikeres vizsgák utáni bulikra, örömmel házasodtak össze egymás elvált feleségeivel, és nagylelkűen ajánlották egymást a választók figyelmébe. A képen szereplő szórólapon például a fideszes Deutsch Tamás kampányol az SZDSZ-es jelölt, Kőszeg Ferenc mellett.

Meg kell mondanom, a nyolcvanas évek körmondatain és VOR-zakóin csiszolódott politikusképhez hasonlítva különösen üdítő és megkapó volt az akkor még liberális párt, a Fidesz kommunikációja. Érződött benne a jóízű irónia a politika világával szemben, például amint az egyszakácsrendszer végéről értekeztek egy szóróanyagon, vagy reklámot szerepeltettek rajta (ld. alul). Valahogy tőlük még az is hihetően hangzott, hogy: 

Nem hiszek abban, hogy vagy erkölcs, vagy politika. A politikának magának kell erkölcsösnek lennie.

Hiába, ez politikai naivitás korszaka volt. A választók részéről biztosan, de talán a politikai szereplők (egy) részéről is.

Végül ebben a választókerületben az MDF jelöltje, bizonyos Perjés Gábor nyert, aki a kerületben működő kórház orvosa volt. Ő egy cikluson keresztül volt képviselő, jelenleg orvos és egy gyógyszergyár igazgatóságának tagja 1992 óta, nocsak.

De listáról a szabad demokrata és a fideszes induló is tagja lehetett az új országgyűlésnek. Kőszeg Ferenc a Fejér megyei, Deutsch Tamás pedig a budapesti listáról jutott be.

1989 őszén négy ellenzéki szervezet összegyűjtötte a szükséges százezer aláírást, így a (még "pártállami") országgyűlés 1989. november 26-ára népszavazást írt ki a kezdeményezők által föltett négy kérdésben. 

Annyira érdekes, újszerű ötletnek tűnt, hogy valamiről szavaz a nép, és akkor az úgy lesz, hogy napról-napra követtem az eseményeket, bár akkoriban eléggé lefoglaltak a serdüléssel kapcsolatos napi feladatok. Vonzott a kampány is, a politikai tévéreklámok, rádióreklámok, színes "röpcédulák" világa.

A második, harmadik és negyedik kérdésben előre borítékolható volt az eredmény. Nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy a szavazók döntő többsége a munkahelyi pártpolitizálás megszűnése, az MSZMP-vagyonnal való elszámolás és a Munkásőrség feloszlatása mellett szavaz. Ezekben a kérdésekben az igenek 95% körüli győzelmével zárult a népszavazás, annak ellenére, hogy időközben a parlament intézkedett, és ezt a három kérdést okafogyottá tette.

SZDSZ-es tévéreklám az igenek mellett  (forrás: youtube.com)

A népszavazás igazi jelentőségét az első kérdés adta. Nem is a kérdés konkrét szövege, hanem a Kárpát-medence politikai klimatikus viszonyainak megfelelően az, ami nem volt odaírva. A kérdés a leendő köztársasági elnök megválasztásának időpontjára vonatkozott (a parlamenti választások előtt vagy után), ám egy füst alatt döntött a nép a módjáról is, tehát hogy a nép válassza a köztársasági elnököt vagy a parlament. Az "igen" szavazattal azt a megoldást lehetett támogatni, amikor a köztársasági elnököt a parlamenti választások után, az új országyűlés választja meg. Tehát nem a nép. Így aztán nem is meglepő, hogy az "igen" kampány egyik jelmondata a Döntsön a nép! volt...

Én is óriási dilemmában voltam az első kérdést illetően. Mert ugye egy közvetlen elnökválasztás érdekessége mellett labdába se rúg egy hülye parlamenti szavazás, tehát jobb lenne, ha a "nem" nyerne. Ugyanakkor, ha választanak gyorsan egy köztársasági elnököt, akkor esetleg jóllakik ezzel a nép, és már nem is lesz szükség parlamenti választásokra, ami viszont még sokkal érdekesebb eseménynek ígérkezett, mint egy elnökválasztás. Ez az érv viszont az "igen" mellett szól.

Személyes dilemmámra az jelentette a megoldást, hogy még bő két évem volt a 18. évem betöltéséig, és pl. házasságkötés útján sem kívántam hamarabb nagykorúvá válni, így semmiképp sem szavazhattam. (Zsenge korom talán megmagyarázza a fenti gondolatmenet ... hmmm... politológiai gyengeségeit is.)

Végül minimális többséggel (az érvényes 4.297.751-ből 6.404 szavazat, vagyis  0,15% különbséggel) az "igen" lett a befutó.

A népszavazást kezdeményező négy ellenzéki szervezet közül az SZDSZ játszotta a meghatározó szerepet a projektben, nekik volt a legtöbb kampányanyaguk, hirdetésük is. Nem véletlenül. A frissen formálódó, kormányozni készülő ellenzék másik jelentős pártja, az MDF ugyanis kiegyezni készült az MSZMP-vel, Pozsgay Imre lett volna az egyébként esélyes jelölt a nép által közvetlenül választott köztársasági elnök posztjára. Az SZDSZ elemi érdeke volt, hogy ez a választás ne jöhessen létre. Ebben a törekvésében támogatta a Fidesz, amit akkoriban még az SZDSZ segédcsapataként, ifjúsági szervezeteként tartottak számon. További támogatók voltak az újjáéledő Függyetlen Kisgazdapárt, illetve Magyarországi Szociáldemokrata Párt.

Összességében elmondható, hogy a magyar demokrácia legutóbbi szárba szökkenésének hajnalán volt egy népszavazás, ami már a felületes szemlélő számára is egyértelmű jele lehetett a közelgő változásoknak. Az esemény kroomplileves-faktora igen gyengére sikerült: messze nem arról szólt, amiről szavazni lehetett.

Mi tagadás, nem ez volt az első eset, és az utolsó sem. :)