Retropol Kávéház

Az 1989-es évben jelent meg az ország közterületein az a plakát, ami később az egész rendszerváltó folyamat egyik jelképe lett. Az alkotás egy nem különösebben sovány katonát ábrázol tarkómagasságban, hátulról. A rajta szereplő товарищи конец feliratot leginkább elvtársak, vége-ként lehet fordítani, bár az oroszban a товарищ szó nem politikai barátot is jelent. Megjegyzendő, hogy a cirill betűket akkoriban a lakosság döntő többsége el tudta olvasni, az orosz nyelv kötelező oktatásának eredményeként.

Az 1989-es évben vált nyilvánvalóvá, hogy jelentős átalakulás következik. Az év során pedig ahogy teltek a hónapok, úgy vált biztosabbá, hogy az átalakulás nem a fontolva haladás módszerével fog végbemenni, hanem pillanatszerűen, egyik évről a másikra változik meg Magyarország politikai és gazdasági berendezkedése, illetve a politikai vezetők személye is. Ebben a hangulatban, az önmaga jövőjét egyre fényesebbnek és gazdagabbnak látó Magyar Demokrata Fórum ezen plakáttal küldött üzenetet az ország szabadságszerető, függetlenségre vágyó, az európai alapokon nyugvó parlamenti demokrácia és piacgazdaság iránt elkötelezett (választó)polgárainak. Azt üzenték, hogy a nemjóját, mi is be merünk szólni a ruszkiknak, nem csak az a szakállas kis köcsög a Nagy Imre temetésén. Ha már nem jött be a Pozsgay elnöksége.

A plakát eredetileg A0-s méretben jelent meg, de a sikerre való tekintettel később kisebb formátumban is nyomták. Szerepeltették az MDF 1990-es választás kampányában is, csak akkor a Magyar Demokrata Fórum feliratot, a plakát fő üzenetét nagyobb méretben jelenítették meg, mint az fent is látható. A motívumot más módon, például matrica formájában is felhasználták.

A plakát igen népszerű volt a hazánkba látogató nyugati turisták körében, akik ekkoriban annyira büszkék voltak a bátorságukra, ami az éppen lebontott vasfüggöny mögötti területre segítette őket, hogy ennek otthoni bizonyítása érdekében minden ajándéktárgyat megvettek, amin cirill betűs felirat szerepelt. Ezt a plakátot is. Én a választások környéki plakátgyűjtögetésem egyetlen bevételére tettem szert, amikor a Vörösmarty téren eladtam egy árusnak a teljes meglévő készletemet, csak pár darabot tartottam meg. Darabját 200 forintért árulták a turistáknak, akkoriban bruttó 13 eFt körül volt a havi átlagfizetés. 

Egyébként a nyugati turisták körében gazdára talált számos szovjet katonai sapka, öv, zubbony is, és általában minden olyan tárgy, amit a Vörös Hadsereg raktáraiból némi pénz és/vagy ital ellenében, kis kockázattal ki lehetett nyerni, majd a Belvárosban eladni. 

A barátságtalan gesztust megpróbálták barátságos gesztussal viszonozni azok, akikről szólt, így született meg az alul látható plakát. Ami természetesen már nem lett annyira híres, mint az, amire válaszként készült.

Az itt közölt öt kép közül a fenti kettő az adott plakátokról készített digitális fénykép, mivel az A0-s méret szkennelése aránytalanul drága lett volna. A matrica a birtokomban levő eredetinek a szkennelt változata. Az alsó, fekete-fehér képet 1990 tavaszán készítettem a Ferihegyi repülőtérre vezető úton, az akkor még álló Steinmetz-szobor közelében. Az alsó színes kép ennek a plakátnak egy reprodukciójáról készült digitális fénykép.

A rendszerváltás előtt a mai helyzethez képest elképzelhetetlenül egységes volt a társadalom élményészlete. Nem voltak óriási jövedelmi és vagyoni különbségek, a társadalom döntő többsége ugyanazokat a mintázatokat élte át, amikor annak volt az ideje. Legyen szó a boltok kínálatáról, az iskolai életről, az orvosi ellátásról, az autózásról, a sorkatonaságról, a viccekről,az esti filmről, vagy éppen a szilveszteri rádiókabaréról.

Mivel az 1990 környéki évek közhangulatát, a rendszerváltás dinamikáját kiválóan idézik vissza az adott időszakból származó rádiókabaré felvételek, a Retropol blogon ezekből is szerepelni fog egy csokorra való.

Elsőként az 1986-os szilveszteri adás egyik jelenete, amiben történetesen semmi politika nincsen (na jó, egy egészen kicsi, alig észrevehető).

Mivel nem tudom, hogy ezeknek a felvételeknek mi újság a szerzői jogi hátterével, mindig megpróbálom majd megtalálni a tecsőn éppen azt a felvételt, amit be szeretnék mutatni. Jaj, nagyon izgulok, hogy sikerül-e.

1956. novemberében szokatlan történések sorozata vezetett ahhoz, hogy kicsúszott az irányítás a kezükből, még ha csak egy rövid időre is. Részlet a lezajlott eseményeket utólagosan rekonstruáló jelentés szövegéből: 

"A Földi Történelmet Felügyelő Hivatal jegyzőkönyvei szerint 1956. november 3-án a hajnali órákban a Hivatal főépületében tervezett karbantartást hajtottak végre. A vasárnap hajnali időpont ellenére a hivatal épületében erős dolgozói jelenlét volt tapasztalható. Teljes létszámban jelen volt a Szovjetunió és az USA történelmét felügyelő két főosztály állománya, továbbá a legtöbb nagyhatalomért és egyéb európai országokért felelős munkatársak is az épületben tartózkodtak.

A menedzselt események alakulása folytán a Hivatal működésének intenzitását mérő Történelmi Interakciós Index a tizenkétszerese volt a hétköznapokon megszokott szintnek, így a munkavégzéshez szükséges tényleges erőforásigény százszorosan haladta meg az erre az időszakra tervezettet.

Az extrém túlterhelés hatására az ügyviteli rendszer leállt, amit a karbantartás során átmenetileg kikapcsolt monitoringrendszer nem jelzett és javított azonnal, csak a leállást követő visszakapcsolás után. Így rövid időre a teljes irányítóközpont elvesztette uralmát a folyamatok felett. A Hivatal globális ügymenetére a hiba nem volt jelentős hatással, a néhány földi percnek megfelelő szünetet követően minden kapcsolat helyreállt, egyetlen kivétellel.

A kivételt a Magyar Alosztály állománya képezte. A Magyar Alosztályt a leállást megelőzően rövid idő alatt többször is más és más főosztály irányítása alá helyezték. Ám az ügyviteli rendszerben a leállás során adatvesztés történt, helyreállításkor ezeket a szervezeti struktúrára vonatkozó adatokat a rendszer nem volt képes pontosan rekonstruálni. Ezt az alosztály felhasználói úgy érzékelték, mintha feloszlott volna az alosztály.

Mivel az előzetesen lezajlott folyamatok alapján ez a szervezeti változás életszerűnek tűnt, az alosztály dolgozói nem gyanakodtak hibára. Így nem kértek segítséget, hanem arra vártak, hogy megérkezzen az őket új munkakörbe delegáló parancs. A hibára végül akkor derült fény, amikor letelt a Működési Szabályzatban rögzített maximális tétlenségi idő és a dolgozók új feladatért fordultak a központhoz. Ezt követően a hibaelhárítás a Szabályzatban foglaltaknak megfelelően történt.

Az eseménysorozat hatására a Földi Történelmet Felügyelő Hivatal ötven földi évnek megfelelő időtartamra elvesztette irányítását a magyarországi folyamatok felett.

A Bizottság megállapította, hogy a bekövetkezett irányításvesztés ügyében nem állapítható meg konkrét személy szándékos vagy gondatlan magatartása.

A Bizottság javasolja a Karbantartási Szabályzat átdolgozását a rendszeres karbantartások időbeli áthelyezésének lehetővé tétele érdekében, ha ez a működés sajátosságai miatt szükségessé válik. Javasolja továbbá a Hivatal szervezeti struktúrájában bekövetkező változások részletes naplózásának bevezetését."

Az irányításvesztés idején lezajlott eseményeket szemtanúk beszámolói alapján próbáljuk rekonstruálni: 

1956. november 4-én megalakult a Nemzeti Felemelkedés Kormánya, amelynek vezetését a politikában korábban teljesen ismeretlen, karizmatikus személyiségű Rádák Jónás vállalta magára, nagy nehezen. A különböző tisztségeket az általa kiválogatott, politikai értelemben addig szintén ismeretlen személyek látták el, akikkel Rádák Jónás zömében a Taknyos Varjú Italmérésben barátkozott össze.  Az új kormány vezetője rövid rádióbeszédet intézett Magyarország népéhez: 

"Magyarok! Testvérek! Hazafiak! Katonák! Polgárok! Tudjuk, mi a dolgunk. Álljatok mellénk!"

Az új kormány megalakulásának hírére általános nyugalom, béke, szeretet és egyetértés lett úrrá az országon. Koccintottak egyet a nagy ijedtségre azok, akik eddig a nyílt utcákon lőtték egymást. Vidáman barátkoztak egymással a Köztársaság téren meglincselt kiskatonák szülei és a Kossuth-téri sortűz áldozatainak testvérei. "Most már úgyis minden jó lesz" - ismételgették és egymás hátát lapogatva, tréfálkozva emlegették fel a vicces besúgásokat, padláslesöpréseket, meg a jó kis háborús komiszságokat a szomszéd család táborba küldésével és a lakásuk elfoglalásával.

Mindszenty József újabb rádióbeszédet intézett a néphez. "Hagyjátok a csudába az egyházi birtokokat, nem való az nekünk, csak poénkodtam a múltkor. Osszátok szét a szegények között" - harsogta.

A Kormány utasításba adta, hogy a hatalom megszilárdítása érdekében legalább négyszáz embert fel kell támasztani. Ügyelni kell rá, hogy a feltámasztások minél nagyobb nyilvánosság előtt kerüljenek végrehajtásra, okulásul az új kormánnyal valami tévedés miatt még mindig nem rokonszenvező elemeknek.

- Imre bazmeg, mondd meg, mi legyen. Legyél te a főnök, ha akarod!
- Haggyá má a faszba, Jónás. Elmegyek nyaralni inkább, legyél te a jani.

Az utcákon csapatokba verődött suhancok követelték az iskolák mielőbbi megnyitását, a tanítás újraindítását. "Akar a fene forradalmasdit játszani, géppisztolyokkal nagyképűsködni az utcán, amikor tanulhatunk is. Fiatalok vagyunk, nyugalmat, verslábakat és megoldóképletet szeretnénk!" - kiabálták mosolyogva.

Rádák Jónás egyfajta saját milíciát is szervezett a rend fenntartására, mert a hozzá hű rendőröket és katonákat nem találta elég kedvesnek egy ilyen feladatra. A milícia tagjai esténként bekopogtattak a családokhoz, megkérdezték, hogy van-e valami gond, kapni-e húst a boltban, nem ítélik-e túl magasnak a lakbért, kérnek-e egy kupica pálinkát.

A konszolidáció emblematikus napja lett a következő év május elseje. "Mindenki tegyen azt, ami jólesik! Kiránduljon, kocsmázzon, gyakorolja a szorzótáblát a gyerekkel!" - hirdette meg Rádák Jónás. Milliók vettek részt az új, stabilizálódó vezetés által meghirdetett országos szabadfoglalkozáson. Néhány év múlva meghirdethető lett az "aki ellenünk van, az mostmár tényleg ne hülyéskedjen tovább" politikája.

Így, hogy megfelelő vezető volt az ország élén, egycsapásra megjavultak a dolgok.

A nép a legnagyobb egyetértésben látott hozzá a károk helyreállításához. Az emberekből eltűnt az irigység, a hatalomvágy és a törtetés. Teljes volt a foglalkoztatás, senkinek sem kellett a munkanélküliségtől félni. Mégis, mindenki teljes erőbedobással dolgozott, nem volt lazsálás. Mindenki számára elérhető lett az egészségügyi ellátás, ami ingyenes volt, mégsem vásárolt senki magának jobb ellátást hálapénzért. Aki dolgozott, az előre jutott. Mégis, nem szakadt szét a társadalom.

Megteremtődött a szólásszabadság, mégsem öntötte el az országot a gagyi. Mindenkinek járt az oktatás, ami magas színvonalú volt, ugyanakkor személyiségközpontú is, emellett biztosította a választás lehetőségét. Mindenki mehetett egyetemre, mégis, pont annyian mentek, ahánynak utána munka is jutott. A magyar gazdaság egyszerre őrizte meg védettségét, biztonságát, valamint versenyképességét a nemzetközi mezőnyben.

És nem lett Magyarországból sem legvidámabb barakk, sem legszomorúbb bevásárlóközpont. És tényleg, csak a vezetőn múlt az egész.

Forradalmi helyzet akkor áll elő, ha az adott társadalomban, kirándulócsoportban vagy bűnszervezetben a hierarchiában alul levők már nem akarnak, a felül levők pedig nem tudnak a korábbi módon élni, mint azt Lenin oly' találóan megfogalmazta. Ő persze eredetileg kizárólag társadalomra vonatkoztatta ezt a definíciót, mivel nem foglalkozott kirándulócsoportok vagy bűnszervezetek hierarchiájával.

Az azóta felgyűlt tapasztalatok szerint ez a bizonyos forradalmi helyzet jellemzően olyan eseménysorozatba torkollik, amit sikerességétől függően forradalomnak vagy lázadásnak, netán ellenforradalomnak nevezünk. Az ilyen események aktív résztvevőit pedig értelemszerűen a forradalmár, lázadó vagy ellenforradalmár névvel illetjük. Ha esetleg a végbemenő eseménysorozat különösen véres és különösen sikertelen, akkor a terrorista kifejezést is használhatjuk.

1989 tavaszán a Magyar Népköztársaság északi szomszédjában, Csehszlovák Szocialista Köztársaságban forradalom készülődött. Az ennek érdekében tenni vágyó cseh ellenzékiek ki is mentek a prágai Vencel térre, és tüntetni kezdtek. Az aktuálisan hatalmon lévők ezt úgy értékelték, hogy ami ott készül, az legfeljebb lázadás lehet, de forradalom semmiképp, mert a forradalmat ők képviselik. Így mindent meg is tettek annak érdekében, hogy a gonosz lázadók ne vihessék végbe ördögi tervüket, ezért vízágyúval lelocsolták, gumibotokkal megverették és további intézkedésig börtönbe zárták őket.

A fennálló hatalom megdöntésére szervezkedő cseh ellenzékiek azonban mégis forradalmárként kívánták definiálni magunkat, még akkor is, ha a klasszikus forradalmi eszköztár bizonyos elemei (pl. lőfegyverek) nem voltak a birtokukban. Így aztán nem is békéltek meg a forradalmárokhoz méltatlan helyzettel, és a külföldi barátaikhoz fordultak, hogy a helyi közvélemény aktivizálásával fejtsenek ki nyomást a szabadon bocsátásuk érdekében.

A külföldi barátok nem is tétlenkedtek. Tüntetést szerveztek 1989. március 2-ára a budapesti Vörösmarty térre, hogy kifejezzék szolidaritásukat a bebörtönzöttekkel, érzelmileg készítsék a magyarországon hatalmon lévőket és a közönséget a következő hónapok eseményeire, valamint gyakorolják a tüntetésszervezést, alig két héttel a magyar ellenzéki szervezetek március 15-i összevont demonstrációja előtt.

A tüntetés pompásan sikerült. Ki lett fejezve a szolidaritás, haladt az előkészítés, gyakorolva volt a tüntetésszervezés, plusz értékes vágóképekhez jutottak a kommunizmus rabigájában szenvedő kelet-közép európai népek forradalmi szabadságvágyáról tudósító nyugati televíziók. Még abban az évben lezajlott egy bársonyos forradalom Csehszlovákiában, kikiáltották a köztársaságot Magyarországon, és a következő évben bekerült a parlamentbe a szórólapot aláíró szervezetek közül négy.

Ekként fordította meg hát a történelmet a tüntető cseh forradalmi tömeg, a tüntetést szervező forradalmi magyar ellenzék, meg a fontosabb nagyhatalmak. Tömegek és nagyhatalmak, ketten, kéz a kézben, vállt vállnak vetve, a közös cél érdekében, együtt dübörögve, mint a két jó barát, az egér és az elefánt a hídon. 

1989-ben, egy esős, márciusi estén egy igazi röplapot nyomott a kezembe egy farmerkabátos fickó a Jégbüfé előtt. Mint kiderült, egy félig legálisan terjesztett kordokumentumot kaptam, az ellenzéki szervezetek követeléseit tartalmazó 12 ponttal. Ez ugyan nem tudatosult azonnal, de mivel volt a papíron egy Kossuth-címer, ami nagyon tetszett, gyorsan kértem belőle még egyet. Akkor még nem sejtettem, hogy a kapott cédulák az első darabjai lesznek annak a csinos kis gyűjteménynek, ami a következő bő egy évben, a népszavazások és választások sűrű forgatagában, az egyes kampányok anyagaiból áll össze.

Maga az eset akkor már nem számított meglepőnek. 1989 tavaszán valahányszor a Váci utcán, vagy a környékén jártam, mindig tapasztaltam valami izgalmas dolgot: hol egy tüntetést, hol a meccs után felvonuló Fradi-tábort, hol az Adidas-bolthoz álló hatvanméteres sort, és az ezen csodálkozó nyugatnémet turistákat, akik aztán az árak láttán, némi számolgatást követően maguk is beálltak a sorba.

Magát a 15-i, szerdai ellenzéki rendezvényt esélyem sem volt meglátogatni. A szüleim annyira tartottak a tüntetés elfajulásától, hogy már a tüntetést megelőző délutánon sem engedtek el otthonról a három sarokra levő művelődési házba, számítógépes szakkörre. Úgyhogy csak tévén át nézhettem, amint Cserhalmi György gondosan felpörgetett műátéléssel sorolja fel az eredeti, 1848-as 12 pontot, ahol pedig van áthallás az 1989-es helyzetre (pl. idegen katonák), ott annyira didaktikusan igyekszik forradalmilag tekinteni a közönségre, hogy az már tisztára giccses.

Utólag végigolvasva a követeléseket, nehéz nem egyetérteni velük, de számomra olyan mértékű naivitás tükröződik a megfogalmazásból, hogy az már fáj. Talán érdemes végignézni, hogy 20 év alatt hová jutott az ország azokban a témákban, amelyekre a követelések vonatkoztak: 

1. pont: Szabad választások. Azóta szabad, demokratikus választások zajlottak le Magyarországon, immáron ötször, ez a követelés maradéktalanul teljesült. Más kérdés, hogy egy igazán jól működő demokráciához kéne egy csomó demokrata is (vö: királyság király nélkül, kommunizmus kommunisták nélkül).

2. pont: Jogállam, bírói függetlenség. Magyarország jogállam, és bírói függetlenek. A kormánytól, a parlamenttől, néha a törvényektől is. De azt azért nem gondolja senki komolyan, hogy ma a magyar igazságszolgáltatás elfogulatlan, konzekvens, gyors és kiszámítható.

3. pont: Szólás-, sajtó-, lelkiismereti- és oktatási szabadság. Lényegében megvalósultak, speciel ez az oktatás területén okozott is komoly károkat. Azóta bebizonyosodott, hogy a sajtó és az oktatás területén a szabadság semmiképpen sem garanciája a minőségnek.

4. pont: Jogot a sztrájkra. Hát, jog az van, de lényegében csak az állami és államközeli dolgozók vannak megszakszervezve, ők talán túlságosan is (pl. MÁV). A versenyszférában meg a legalapvetőbb normákat is csak akkor tartják be, ha azt a tulajdonos valami miatt jónak látja.

5. pont: Közteherviselés. Az örök sláger. Ha figyelembe vesszük, hogy 1989-ben annyit bírt ehhez a témához hozzátenni a későbbi rendszerváltó elit, hogy adják meg mindenkinek az emberhez méltó élet alapfeltételeit (kik is adják meg?) , akkor még örülni is kell a jelenlegi helyzetnek.

6. pont: Ésszerűség, működő piac. Hát, gyenge közepes.

7. pont: Bürokrácia és erőszakapparátus. A Munkásőrség és az Ifjú Gárda pár hónapon belül feloszlott, újabban Magyar Gárda van. A bürokrácia köszöni, jól érzi magát.

8. pont: Szabadság és önrendelkezés. Kelet- és Közép-Európa népei hamar szabadságot és önrendelkezést kaptak, azóta szabad akaratukból veszik figyelembe a nagyhatalmak igényeit. 

9. pont: Semleges, független Magyarország. Lásd előző pont. A szovjet csapatokat kivonták, november 7-ét törölték a magyar ünnepek sorából. Ami nem is baj, mert azóta úgysem mutatnak már a tévében tankokat meg rakétákat, amint felvonulnak a moszkvai Vörös téren.

10. pont: Felelős kisebbségi és menekültpolitika. Azóta a magyar kormányok és ellenzékek, a szomszédos államok kormányai és ellenzékei és a magyar kisebbségek különböző szekértáborai is sokat tettek a magyar kisebbségek ügyében. Ennek ellenére a kisebbségek köszönik, azóta is léteznek.

11. pont: Nemzeti önbecsülés. Ebből nagyjából annyi van, mint kéne, csak annyira egyenetlenül oszlik el az egyes emberekben, hogy szinte sehol sem egészséges a mennyisége. A nemzetnek azóta visszaadták a címerét, sokat vitatkoztak róla, hogy melyiket adják vissza.

12. pont: Igazságot '56-nak. Hónapokon belül újratemették Nagy Imrét és mártírtársait, nemzeti ünnep lett október 23-a, az egykori ötvenhatosok figyelmet, megbecsülést, emlékműveket, parlamenti mandátumokat és különféle kitüntetéseket kaptak. Teljes siker. Később az ötvenhatosok egyes csoportjai elkezdték utálni az ötvenhatosok más csoportjait, úgyhogy szerte is foszlott a nagy ötvenhatos nemzeti egység illúziója. Bennem még az is felmerült, hogy ha 1956-ban nem lett volna szovjet beavatkozás, akkor az egymás ellen forduló csoportokkal a forradalom pár hét alatt leverte volna saját magát.